A zárkózott gyermek nevelése

Harmadik, egyben befejező részhez érünk a Henning Köhler: Félénk, szomorú és nyugtalan gyerekekről című könyvének bemutatásában. Szerzőnk az utolsó tematikus egységben az ún. szomorú, mélázó, zárkózott gyermek fejlődési lehetőségeit veszi sorra. A karakter elnevezésében az egyszerűsítés tűnik célravezetőnek, így ebben az írásban a zárkózott gyermek nevelése megnevezéssel fogjuk a teljes témánkat kibontani.

A nyugtalan és a félénk gyerekek nevelésével összefüggésben már megfigyelhettük, hogy gyakran egy alapérzék fejletlensége okozza szerteágazó – nevelési kihívásként megjelenő – problémánk gyökerét. Ezek a testünkhöz kötödő, önészlelő érzékelések tudatalattinkban futva, alapjaiban határozzák meg, hogy miként viszonyulunk a testünkhöz, a testi folyamatainkhoz. A zárkózott gyerekek esetében az ún. mozgásérzék fejlődése mutat elmaradást.

Mi is a mozgásérzék?
Ösztönszerű észlelőképesség, egy alig megfogható érzés, mely a tudat küszöbe alatt marad. A mozgásérzék teszi lehetővé, hogy bensőnkben alkalmazkodni tudjunk ahhoz, ami a környezetünkben lejátszódik. Ameddig azt érzem, hogy együtt tudok mozdulni a körülöttem lévőkkel és megfelelően tudok reagálni. Egészen világosan érezzük, amikor e képességünk határához érünk. Tehetetlenség uralkodik el rajtunk, félénkké és ügyetlenné válunk, úgy érezzük ki van kapcsolva annak a lehetősége, hogy az adott helyzetben mi is hatni tudjunk. Idegenként állunk, tehetetlenségre kárhoztatva, egy körülöttünk zajló történet kellős közepén. Ha elég intenzív benyomások érnek minket, pánikhangulat lesz úrrá rajtunk, menekülni szeretnénk. Esetlennek és magányosnak érezzük magunkat.

„Amíg minden rendben van, addig nem tűnik fel, milyen állandó, tudat alatt zajló észlelések és ezekhez kapcsolódó alapérzések képezik testi-lelki életünk érzékszervi alapját” (Köhler,2009,p.117).

Mit érzékel egy zárkózott gyermek?

• A zárkózott gyerekek esetében nem alakul ki a mozgáskor érzett belső öröm. Nem tapasztalta meg azt az érzést, hogy a feje búbjától a lábujja hegyéig mozgásenergiától átitatottnak, szabadnak érzékelje magát. Nélkülözni kénytelenek a mozgásérzék által közvetített alapbiztonságot. Éppen ezért: ”azt érzik, hogy kilógnak a sorból (a szociális folyamatból), és nem értik igazán, hogy mi történik körülöttük” (Köhler,2009,p.138).

Fontos látnunk, hogy sosem intelligencia kérdése esetükben, hogy a világ eseményeiből kizárva érzik magukat.

• Önmagukat magányosnak észlelik, félnek a kapcsolatoktól. Előzményként láthatjuk, hogy amint konfliktusba keverednek más gyerekekkel, bátortalanul visszavonulnak és továbbiakban nem kezdeményeznek.
• Korai közösségeikben félrehúzódnak, egyedül játszanak, de nem elmélyülten, hanem gépiesen. Körjátékoknál nem találják a helyüket, gyakran ellenkező irányba indulnak. Ha megszólítják őket, összerezzennek.
• Nem tapasztalják meg a mozgás adta autonómia érzését: „a mozgásérzéknek köszönhető szabadságérzést, mely lehetővé teszi, hogy úgy alakítsuk ki világhoz való viszonyunkat, hogy önmagunk feladása nélkül váljunk rugalmassá és alkalmazkodóvá. Az elevenség, a belső alkalmazkodás az emberekhez és helyzetekhez, a szociális folyamatokkal való együtt mozdulás, a kommunikációs és párbeszédkészség nem olyan adottságok, melyeket az egyik ember magával hoz, a másik pedig nem; e képességek kifejlesztése attól függ, hogy a mozgásérzék segítségével biztonságosan tudunk-e tájékozódni.” (Köhler,2009,p.129).

Hogy neveljük a zárkózott gyermeket?

• Teremtsünk nyugodt, áttekinthető helyzeteket, amikor körünkben csendesen figyelhet és szemlélődhet. Bizonytalansága nagymértékben onnan ered, hogy nem érti, mi zajlik körülötte, ezért saját választása alapján inkább az egyedüllétre szavaz. Mi azonban kitartóan törekedjünk arra, hogy egy légtérben legyünk: a konyhában, amikor készül a hétvégi ebéd vagy a kertben, amikor kerti teendőinket vesszük sorra.
• Ha a szemlélődés szituációja már nem jelent nehézséget számára, vonjuk bele mindabba, amit teszünk. Magyarázzuk el neki, hogy mi történik közben. Hívjuk fel a figyelmét az átéltek összefüggéseire és értelmére. Kezdésként olyan tevékenységekbe vonjuk be, ami jellegzetes lépésekből áll. A közös megfigyelés után a folyamat egy bizonyos lépését már neki kellene elvégeznie, és a továbbiakat is figyelemmel kísérnie. A következő alkalommal egy másik lépést kell kiviteleznie, egészen addig, míg a művelet összes szakaszában részt nem vesz. Különösen jó helyzetek lehetnek ehhez fürdetések és a rövid vásárlási szituációk.
• Jó gyakorlás számára az ismétlés minden formája. Így például minden héten ugyanazon a napon, ugyanazon az útvonalon menjünk közösen sétálni. Álljunk meg mindig ugyanazokon a helyeken (egy fánál, egy kerítés mellett, egy építkezés szomszédságában). Hívjuk fel a figyelmét az apró részletekre: mi változott? Van valami különbség? Folyamatosan figyeljük a változásokat, majd beszéljük meg az észrevételeinket.
• Beszélgessünk vele nagyon-nagyon sokat. Ez segít neki, nehogy elmélázva magába roskadjon. Az is jó ha verset mondunk vagy éneklünk vele. De az is fejlesztő időtöltés számára, ha közösen alkotunk meséket, olyan módon, hogy felváltva, egy-egy mondattal toldjuk meg a történetet.
• Minden, amit azonnal utánozni lehet: a tánc, a szerepjáték, minden mozgásforma a legtisztább balzsamként hat a zárkózott gyerekre. Folyamatosan ösztönözzük hát – akár a saját példánkon keresztül is -, hogy kapcsolódjon be ilyen tevékenységekbe. 

Zárásként idézzük még a könyv biztató gondolatait, hogy kitartásunkat pallérozzuk a sok kihívást tartogató nevelési feladatunkban: „A félénk, szomorú és nyugtalan gyerekek nehezen tudnak emelt fővel járni az életben, és a mi nemes feladatunk az, hogy nevelési szemléletünkkel segítsünk nekik, s éreztessük velük: teljes mértékben számíthatnak toleranciánkra, érdeklődő együttérzésünkre, megértésünkre”(Köhler,2009,p.167).